2016. február 12., péntek

A szabadság "hittérítői"



Valahogy, nem tudok elvonatkoztatni attól az alapténytől, hogy a 16. század elejétől, egy, több, földrészt leigáztak, az őslakosokat szinte megsemmisítették, a természeti kincseiket, a nemesfémjüket hajóflottákkal, elrabolták és Európába szállították…
Mindezt az erősebb jogán, a fejlettebb gyilkoló szerkezetek birtokában tették…
És őket hívjuk most a „szabadság letéteményeseinek” minden morális skrupulus nélkül…
Gondoljunk csak bele, miből is állt a „szabadság alapelve” akkoriban…
Szabad volt bennszülöttet ölni, minden retorzió nélkül…
Szabad volt földet, életteret, rabolni minden következmény nélkül, sőt ha ellenállásba ütköztek, akkor szabad volt megsemmisíteni népeket, törzseket, a csecsemőktől az öreg, védekezésre képtelen őslakóig bezárólag…
Erkölcsileg ez akkor tökéletesen rendben volt! Rendben volt???
Mert úgy vélem ez sokaknál bizony ma is rendben van…
Főleg azoknál, azok leszármazottainál, akik annak idején, mint gyilkosok, kalandorok, rablók, szerezték, alapozták meg az életterüket, azon a jogon, amit úgy hívnak, hogy az erősebb joga…
Dolgozni nagyon kevesen dolgoztak közülük, inkább raboltak Kongó környékéről (ismét a szabadság nevében) J pár millió feketét, akiket áruba bocsájtottak, mint munkaerőt…
Persze közben a „függetlenségüket” is kivívták, főleg azért, hogy még szabadabban rabolhassanak, ölhessenek, élvezhessék most már önállóan, az így keletkezett hasznukat, jövedelmüket…
Az ilyen morális és „jogi” alapokon álló „nemzet” szerintem nem nemzet, hanem annak a karikatúrája, parafrázisa, torz tükörképe…
És ennek a „nemzetnek” a törekvését látom most, hogy ezt a „tolvajtempót” ezt a morális nihilt az egész világra kiterjessze…

Lehet, az eszközök némileg kifinomultak, kicsit „nukleárisak” kicsit gazdasági „fölényesek”, és nagyon-nagyon „demokratikusak” a maguk módján…  Kb. mint a 16. sz. -ban….

2016. február 4., csütörtök

„Az utolsó szó jogán…”




Mi történt velünk? Meg nem tudnám mondani mikor láttalak nevetni, mit nevetni, mosolyogni, mostanában! Régebben, amíg csóróbban éltünk, vidámak voltunk, nagyokat nevettünk, akár még magunkon is… Tudtunk nevetni…
Órákat beszélgettünk, érdekelt a másik véleménye. Egy szál virág, egy bon-bon, legalább akkora örömöt okozott, vagy nagyobbat, mint most a legdrágább arany ékszer…
Álmodoztunk mindenről, tengerről, Velencéről, Prágáról, használt Trabiról, balatoni nyaralásról…
Amikor mindezt majdnem elértük, már nem tudtunk örülni felhőtlenül, valahogy mindez elvesztette a varázsát.
Érdekes volt ez az átváltozás, hiszen addig dolgoztunk erőnkön felül is, szabadidőnket is feláldoztuk, hogy a célokat elérjük, vagy legalább megközelítsük, amiket magunknak tűztünk ki. Azt vettük észre, hogy leszoktunk az álmainkról, a cél elsikkadt már csak az eszköz létezett. „Leszoktunk” egymásról…
Már nem kell, nincs rá szükségünk, ami szabadidőnk van, azt már nem együtt töltjük, sőt, ellopjuk egymástól…
Neked talán fel sem tűnik, hogy amint hazaérsz, egy fordított metamorfózison mész keresztül, tettenérhetetlenül elslamposodsz, kifakulsz, kiüresedsz, automatává lényegülsz minden téren!
Amikor viszont elmész otthonról, kivirulsz, kiöltözöl, sminkelsz, egyszóval „beleadsz apait-anyait”… Olyan érzésem van, hogy egy szembejövő idegen férfinak az elismerő pillantását többre értékeled, mint a „párod” esetleges dicsérő véleményét. Meg sem hallod, talán azért „esetleges”…
Tényleg, hogy is van az, hogy azt mondod, folyton elhanyagollak, meg elidegenedtünk egymástól, nem járunk szórakozni, nem megyünk sehova, de ha előállok egy színházjeggyel, vagy esetleg egy barátom meghívott bennünket, tízből kilencszer itthon maradunk? Bizony, ha valaki el akar idegenedni, az el is fog, ha törik, ha szakad…
­-Most nincs kedvem…
-Fáradt vagyok…
-És még ezerféle kifogás…
Mielőtt a kifogásaidat elkezdenéd megint sorolni, olvasd el, amit írtam, mert a hangomra már automatikusan kikapcsolsz!
Nem csodálom, hogy úgy érzed, hanyagollak, mert úgy is van. Belefáradtam, hogy nap mint nap akaratod ellenére meghódítsalak. Nem vagyok csaló, sem alattomos, még nem, mert még érzek irántad, tehát jelentesz nekem még valamit. Inkább a saját belső világomba menekülök, ott még fontosak vagyunk egymásnak, de vigyázz, mert ez már csak az én világom, csak én tudom működtetni, ez az én párhuzamos dimenzióm. Ott olyannak létezel amilyennek én képzellek el, amilyennek szeretném, hogy legyél. Ha egyszer innét kikerülsz, nekem már nem jelentesz semmit, nem leszel tényező többé…

Tudod, már egyszer meghódítottalak, a további harcot már méltatlannak érzem érted!!!