„Az utolsó szó jogán…”

Mi történt velünk? Meg nem tudnám mondani mikor láttalak nevetni, mit nevetni, mosolyogni, mostanában! Régebben, amíg csóróbban éltünk, vidámak voltunk, nagyokat nevettünk, akár még magunkon is… Tudtunk nevetni…

Órákat beszélgettünk, érdekelt a másik véleménye. Egy szál virág, egy bon-bon, legalább akkora örömöt okozott, vagy nagyobbat, mint most a legdrágább arany ékszer…

Álmodoztunk mindenről, tengerről, Velencéről, Prágáról, használt Trabiról, balatoni nyaralásról…

Amikor mindezt majdnem elértük, már nem tudtunk örülni felhőtlenül, valahogy mindez elvesztette a varázsát.

Érdekes volt ez az átváltozás, hiszen addig dolgoztunk erőnkön felül is, szabadidőnket is feláldoztuk, hogy a célokat elérjük, vagy legalább megközelítsük, amiket magunknak tűztünk ki. Azt vettük észre, hogy leszoktunk az álmainkról, a cél elsikkadt már csak az eszköz létezett. „Leszoktunk” egymásról…

Már nem kell, nincs rá szükségünk, ami szabadidőnk van, azt már nem együtt töltjük, sőt, ellopjuk egymástól…

Neked talán fel sem tűnik, hogy amint hazaérsz, egy fordított metamorfózison mész keresztül, tettenérhetetlenül elslamposodsz, kifakulsz, kiüresedsz, automatává lényegülsz minden téren!

Amikor viszont elmész otthonról, kivirulsz, kiöltözöl, sminkelsz, egyszóval „beleadsz apait-anyait”… Olyan érzésem van, hogy egy szembejövő idegen férfinak az elismerő pillantását többre értékeled, mint a „párod” esetleges dicsérő véleményét. Meg sem hallod, talán azért „esetleges”…

Tényleg, hogy is van az, hogy azt mondod, folyton elhanyagollak, meg elidegenedtünk egymástól, nem járunk szórakozni, nem megyünk sehova, de ha előállok egy színházjeggyel, vagy esetleg egy barátom meghívott bennünket, tízből kilencszer itthon maradunk? Bizony, ha valaki el akar idegenedni, az el is fog, ha törik, ha szakad…

­-Most nincs kedvem…

-Fáradt vagyok…

-És még ezerféle kifogás…

Mielőtt a kifogásaidat elkezdenéd megint sorolni, olvasd el, amit írtam, mert a hangomra már automatikusan kikapcsolsz!

Nem csodálom, hogy úgy érzed, hanyagollak, mert úgy is van. Belefáradtam, hogy nap mint nap akaratod ellenére meghódítsalak. Nem vagyok csaló, sem alattomos, még nem, mert még érzek irántad, tehát jelentesz nekem még valamit. Inkább a saját belső világomba menekülök, ott még fontosak vagyunk egymásnak, de vigyázz, mert ez már csak az én világom, csak én tudom működtetni, ez az én párhuzamos dimenzióm. Ott olyannak létezel amilyennek én képzellek el, amilyennek szeretném, hogy legyél. Ha egyszer innét kikerülsz, nekem már nem jelentesz semmit, nem leszel tényező többé…

Tudod, már egyszer meghódítottalak, a további harcot már méltatlannak érzem érted!!!